I.
Az ürességbe tágult létező lenni vágyik,
Idő és tér előttről emberforma érkezik.
Bölcsőjénél az érkezőt gondviselők várják,
Előkészített sorsát rendre elébe tárják.
Sorra elhangzanak a jóakarók áldásai,
Egyazon átoknak a sokszínű változatai:
„Az vagy, akinek látunk, és akinek látod magad,
Eddig még nem voltál, és aki majd leszel, az nem vagy.”
Az örökséget az örökös kénytelen átvenni,
Az ősidejű láncot nem lehet megszakítani.
Keserédes történetet szőnek a dajkamesék:
Az események helyszíne a világmindenség,
Egy mindenre érvényes végzetről szól a fáma,
Megszakítás nélkül zajlik a globális dráma,
Álmot vetítenek az alakok és díszletek,
Szereplőket öltenek magukra a szerepek.
A háttérből lassan kitüremkedik egy résztvevő,
A mindenség közepén feléled a főszereplő,
Attól kezdve vele esnek meg az események,
Őt magasztalja fel a világ, és őt veti meg.
II.
Az önmagában nyugvót felszabja a sokféleség,
Mindent átható lényegről lehámlik a jelenség.
A testet öltött négy falon belül eszmél magára,
Sehol nincs ablak, sem ajtó, és nem léphet létrára,
A négy fal galaktikus vágóhidat zár körbe,
Ahová mindent az átmenetiség ejt tőrbe.
Létezés és nemlétezés egymást váltogatja,
Ami van, mind a semmiből jön, s oda tér vissza,
A létező és létezése kurta frigyre lépnek,
Időben, térben nemlét szab határt a létezésnek.
A valami és a semmi elkülönül egymástól,
Sem dolog, sem ember nem menekül az elmúlástól,
„Úgy ahogy akárki más, bármikor megszűnhetek”
Pusztulás és halál mindenünnen fenyegetnek.
Épeszűnek számít az, ki kívülről látja magát,
S érettnek, aki olyan amilyennek mások látják,
Aki vagyok, és nem vagyok egymással szemben állnak,
Az én sebezhető foglya a galád külvilágnak.
Az én-en túl, a nem-én és a nem-enyém húzódik,
Szűnhetetlen veszélyt jelent az ezerarcú Másik.
Aki látja azt, ami nincs, józannak minősül,
Bölcs az, ki önnön nemlétezésével megbékül,
Annál, ami van, lehet több, és lehet kevesebb,
Űzhet, ami nincs, és azt, ami nincs, űzni lehet,
Ami így és így létezik, lehet úgy, hogy nincs máshogy,
Ami itt van, az máshol nincs, a mostani nincs máskor.
Bizonyos dolgok úgy vannak, hogy nincsenek egészen,
Az elégtelen részben létezik, részben pedig nem,
Ami hiányolva van, a létezésből hiányzik,
Hiányérzet magára a semmire vonatkozik.
Akárminek a létezése lehet bizonytalan,
Ami van, lehet másként, és lehet más, mint, ami van,
Bármi létezhet olykor, vagy csak bizonyos esetben,
Ha létezik, megtapasztalható, ha nem, akkor nem.
Nézőpont kérdése az, hogy mi nincs, és, hogy mi van,
Ami innen nézve valós, amonnan valótlan,
A független külvilág világnézethez idomul,
A tények értelmezése tényszerűnek bizonyul,
Érzékeléssel van megtámasztva a valóság,
Képzet és tárgy nászából születik az igazság.
III.
Telnek az évek, és a történet kezd bonyolódni,
A testreszabott szerepet muszáj komolyan venni,
Ez már nem holmi gyerekjáték, és nem is egy próba,
A valóság színdarabját maga az élet írja.
Nevelők felügyelik a serdülő lépéseit,
Átadják neki az álnok átok ellenszereit:
A fiatal százféle irány közül választhat,
Égbenyúló csúcsot mászhat, világűrt hódíthat,
(Az idő rövid, kitudja meddig tart az ittléte,
Az, hogy egyáltalán itt lehet, óriási szerencse!)
Ha a rendeltetésével egybe tud hangolódni,
Képes a környezetét kedvére alakítani,
A talaj kincsei a rendelkezésére állnak,
A növények és állatok mind neki szolgálnak,
Szerzés tudja a vágyakat kielégíteni,
A sajátja lehet mindaz, amit el tud venni.
A cipelendő terheken a megosztás könnyít,
Győztesnek az számít, aki méltósággal veszít,
A félelemmel meg kell tanulni együtt élni,
A kielégületlenséggel jobb megbékélni,
A rendetlenségbe rendet visznek a törvények,
Küldetés ad értelmet az értelmetlenségnek,
Meggyőződések űzik el a bizonytalanságot,
Fensőbbség tartja távol a kiszolgáltatottságot.
Ha felnőttként a céljait eléri, boldog lesz,
Ha az érdekeit érvényesíti, sikeres,
Lehet rangos vezetője földi összefogásnak,
Vagy becses végrehajtója egy égi akarásnak,
Eljárhat világi hatalom képviseletében,
Ítélkezhet egy túlvilági uralom nevében.
Halhatatlan istenekkel szövetségre lépve,
Szert tehet természetfeletti képességekre,
Ha eltiporja a halhatatlan isteneket,
Önerőből uralkodhat a természet felett,
Létezés előtthöz és utánhoz hozzáférhet,
A teremtés uraként pusztíthat és teremthet.
„Igyekezz hát, sorstárs, hiszen minden perc aranyat ér,
Ha kegyes a végzet, álom közben döf le a Böllér.”
A felnőtt, felvértezve így tanáccsal, recepttel,
Nekilát megküzdeni a legyőzhetetlennel.
IV.
Ámde megeshet, hogy a küzdőt legyőzi a küzdelem,
Vagy a menetelő egyszer csak elbotlik egy kőben,
Netán az összképben feltűnik egy szokatlan részlet,
Mindenesetre megbicsaklik a megírt történet.
Az élet célja és értelme kérdésessé válik,
S az ígért boldogság ábrándja apránként szétmállik,
Már nem elég, amit az ősi receptek kínálnak,
A bevált magyarázatok hiába magyaráznak.
Az elbotlónak meginog a világnézete,
A szerepe megkopik, kifakul az énképe,
Kétely ássa alá az összes helytálló véleményt,
Kikezdve minden igaz hittételt és igazolt tényt.
Az elbizonytalanodott letér a járt útról,
Nem kér többé az előregyártott válaszokból,
Kétségbe vonva köztudottat és közismertet,
Nem hessegeti el a nyomasztó kérdéseket:
„Ki vagyok én? Miért vagyok itt? És mi az igazság?”
E faggatástól megremeg a hiteles valóság.
A kereső, szembefordulva azzal, amitől tart,
Elindul arra, amerre addig soha nem akart,
Lépésenként halad a tudat tartalmai mögé,
A tárgyaktól kifelé, a képzeteken befelé,
Megérteni próbálja a jelenségek forrását,
Amikor meghallja a formákon túli hívását.
Az ismertet elhagyva, felizzanak a kérdések,
Megtalálva van mindaz, amit megtalálni lehet.
Az elhivatott, a ’van’ hitébe megkapaszkodva,
A vanság lován lovagol ki a világon túlra.
A létezés határába jutva, a ló megtorpan.
Elmarad minden, ami vagyok, és minden, ami van.
A világból kiérő, az én-en belülre ér,
Leejti fegyvereit, lehull róla a páncél,
Akaratot és ellenállást teljesen feladva,
Halálra váltan, mindent elhagy és minden elhagyja.
Az üresség kapuján túl nincsen védő hatalom,
A belépőn nem segít földi, sem égi oltalom.
Váratlanul mindent beszippant egy végzetes örvény,
Amit nem ír felül emberi, sem isteni törvény,
A lovas a mindenséget kívülről megpillantja,
Majd lovastól elnyeli őt a semmi szakadéka.
V.
Tudott és hitt a zuhanásnak áldozatul esik,
Odavész a világ, és vele együtt vész az én is.
A halálon átkelt egy parton ébred magára,
Ráismer soha nem látott, vágyott otthonára,
Oda ér, ahol van, és ahonnan el sem mehet,
Nem látja magát, és sem azt, ami ő nem lehet.
Az elnyomhatatlan hívás ellátta a szerepét,
Felesleges a bizonyosság, mert sehol nincs kétség,
Kiderül, hogy nincsenek falak, soha nem is voltak,
Az ’előtt’ és ’után’, ’innen’ és ’túl’ mind kitaláltak.
A színpad elbontatott, a rendező tova lett,
A főszereplő helye végleg megüresedett,
Megszűntek a szerepek, lehulltak az álarcok,
Értelmetlenek a személyek közötti játékok,
Az események sorából nem szövődik történés,
A szenvedés alanya nélkül nincs többé szenvedés.
A veszély elmúltával elmúlik a védekezés,
Mindenki szeméből ugyanaz ugyanarra néz.
A gáttalan ragyogásban nem látni azt, ami nincs,
A tudhatatlan nem-tudása a legbecsesebb kincs,
A semmit sem igenelni, sem tagadni nem lehet,
Nemlétezőt nem mond ki szó, nem ragad meg képzelet.
Nincs feltétel, ami mellett ne lenne az, ami van,
A pillanat nem ragadható meg, mert múlhatatlan.
A múlt nincs elmúlva, és nincs nem eljőve a jövő,
Rögzülő időpontok nélkül nem múlik az idő,
Az elégtelen nem lehet úgy, hogy részben ne legyen,
A hiányos egészen van, a részleges teljesen,
A hiányolás tárgyát nem képezheti a semmi,
Annak, ami nincs, a hiányát sem lehet érezni.
Az átmenetiség drámája befejeződött,
A semmivé válás rémképe lelepleződött,
Az életét vesztettet nem érinti halandóság,
A haláltalanságban nem csábít halhatatlanság,
Lenni vagy nem lenni: mondvacsinált dilemma,
A megoldás megtalálhatatlan, mert nincs probléma.
Leigázottság nélkül a hatalom értéktelen,
Nem kell győzelem, mert lehetetlen a küzdelem,
Az akarás tárgytalan és okafogyott a szükség,
Eltépetett az ősi lánc, gazdátlan az örökség.
VI.
A vanságban megszilárdult a teremtés elé ér,
A létesülés elcsitul, s forrásába visszatér.
Az igazságra nem telepednek helyes nézetek,
Egyenként elmaradnak a megtartandó tételek,
A nézés pontja nélkül torzulatlan a kilátás,
A mindent áthatót nem alakítja alakulás.
Eloldva a létezőhöz kötöttség kötelékeit,
Izzó sodrás mossa el a test és a tudat szennyeit.
Másolhatatlan a tárgy, küllem nélküli a képzet,
Nincsen együtt, sem külön a jelenség és a lényeg.
A sors elhagyója eléri a célnélküliséget,
Az út bejárása a nem-elindulásban ér véget.
Időtlen egyensúlyt tart fenn a súlytalanság,
Erőfeszítés nélküli a jelenvalóság,
A messzeséget nem takarja el a közeliség,
Határnélküli és oszthatatlan a mindenség,
A kezdet és a vég nincs jelen semmilyen formában,
A magát magából fenntartó nyugszik önmagában.
Forma és forma nélküli egymástól el nem különül,
Minden része mindennek és minden mindenben részesül.