Nyitás
Van, ahol a tüzek őrzői ketten vannak, másutt hárman. A tüzekhez hozzáférők közül többen botokkal döfködik a lángokat, égő fáklyákkal futkosnak, próbálják a tüzet a házaikba vinni. Néhányan tanítóknak nevezik magukat, azt hiszik, az kiváltság.
Ahol már három őrző van, ott olykor a harmadik félrevonul, mondván, hogy ő az őrzést őrzi. És ezzel eleget téve a megbízatásának, feleslegessé válhat: mert az őrzők legfontosabb feladata a tűz táplálása.
A vérözön a legtöbb tüzet kioltja. A félrevonult, egy tűz helyéhez visszatérve, látja, hogy azok ketten már másutt vannak. A parázs kihunyt, a tüzet újra kell gyújtani. A visszatért nekilát. Ha fel tudja idézni, hogy hogyan kell tüzet csiholni, sikerrel járhat.
Feltárás
Az elsöpört városok és a kolostorok között elakadtakat nem szabadítják ki a hatékonynak mondott gépek, sem a megidézett felmentők. Vihar közeleg. Egy világ ugyanúgy marasztal, mint valamely másik, de ez a vihar más, mint az eddigiek. Védekezőt elsőként a felvértezettsége támadja meg, és idegenít minden számbavétel. Az előőrsök a határokba érve eltévedtek, tehát megbízhatóak, a hallgatásuk jól érthető.
Az elinduláshoz egy álomnak nem feltétlenül kell rémálommá válnia – de a felébredéshez az álmodó halála elengedhetetlen.
A térképek egy idő után hasznavehetetlenek, az iránytűk jóindulatúan a félelem felé mutatnak. Ami megtalálható: legfeljebb néhány elmosódott nyomvonal, közelebbről nézve, a haladó a saját lábnyomaira ráismerhet. Nincs kerülő, mert nincs félresikerült lépés, mindenütt a határtalan szabja az arányt. Az összhangot gyümölcsöztetni nem lehet, a megtartandó részegít, az uralt könnyen kijátszik, és így is: a járható nem minden esetben térít el, és ékszer sokszor nem felesleges – és dicsőített is hozhat hírt a maradandó felől.
A fény elvakíthat, a forróság visszavethet. A füstöt nem lehet meglovagolni, visszajutni csak tűzként lehetséges. Egy szikra kipattanhat, bármikor, az anyag gyúlékony.
Kutatás
Egy elcsendesülésben, behunyt szemmel látni lehet az izzást. A forróságot érezni lehet az ágyéknál, a mellkas környékén, a homlokban, a fejtetőn.
A mennyezet felől fény szűrődik be. Egy szoba körvonalazódik, benne bútorok, ruhák, játékok, mindenféle tárgyak, és emberek, némelyikük arca ismerős. Ajtó nincs. A mennyezet elérhetetlen magasságban van, rajta egy égre néző ablak, az egyetlen a szobában. Aki mégis megpróbálna felmászni, és egy összetákolt lépcsőn, vagy tornyon fel is jutna a mennyezetig, kijutni akkor sem tudna, és kinézni sem, az ablak kinyithatatlan, kitörhetetlen.
A szoba tágas, kényelmesen van berendezve, a hőmérséklet megfelelő, a levegő kellemes. Minden megvan, ami a biztonsághoz és az életben maradáshoz kell. A bútoroknak, tárgyaknak alakjuk van és nevük, és mindhez tulajdonságok tartoznak, amelyek alapján megkülönböztetni és csoportosítani lehet őket. A nevek mondatokká állnak össze, a mondatok leírásokká és meghatározásokká. Történeteket lehet hallgatni és mesélni, kitaláltakat vagy megtörténteket, utasítások adhatóak és kaphatóak, kéréseket és igényeket lehet megfogalmazni, szabályokat lehet megszabni. Kérdések kérdezhetőek, válaszok kaphatóak és adhatóak, eseményeket lehet leírni, tényeket lehet megállapítani, megítélhető, hogy mi igaz, és mi nem. A helyes felismerés és ítéletalkotás dicséretet érdemel, a helytelen felismerés és a téves ítélés után dorgálás jön. Az utasítások véghezvitele, a szabályok betartása jutalmazva van, az ellenkezést és az áthágást büntetik.
A szoba az évek során hatalmas csarnokká terebélyesedik. A nevek és meghatározások beválnak, a szabályok működnek. A dolgok az alakjuk alapján felismerhetőek, a nevük alapján beazonosíthatóak. Az események leírhatóak és felidézhetőek, a történetek életre kelnek, a kérdések megválaszoltatnak, az utasítások véghezvihetőek és megtagadhatóak, a kérések teljesíthetőek és visszautasíthatóak, a szabályok betarthatóak és áthághatóak. Az ítéleteket tények igazolják, a tényeket tapasztalat szentesíti. A berendezés, a bútorok egyre kényelmesebbek, a tárgyak egyre kézhez állóbbak, a ruhák egyre testre szabottabbak. Az igények javarészt teljesülnek, a tervek jobbára megvalósulnak. A kérdések ritkulnak, a válaszok egyértelművé válnak, a helyes ítéletek egyre rendszeresebbek, az igazság egyre nyilvánvalóbb.
A parázs időközben feledésbe merül. A forróságát már nem lehet érezni, a fénye takarásba kerül. Az izzás elevensége távoli emlékké lesz, ami olykor, az ablak felé nézve, felderenghet néha. Az ablakon túliság – fürkészve, vagy bálványozva – érthetetlenné és idegenné válik.
A parázsban kiolthatatlan tűz szunnyad. Megeshet, hogy gyúlékony anyag kerül a parázs közelébe, vagy valami, ami korábban a közelébe került, egy idő után gyúlékonnyá válik, és olyankor, egy hirtelen jött fuvallattól a parázs felizzik, és lángra lobban. Tűz üt ki. Eleinte látni lehet a lángokat, mintha kívülről közelednének, talán felülről, az ablakon át beszűrődő fény felől. Egy ideig úgy tűnhet, hogy a tüzet uralni lehet, netán még terelni is akár, ámde ez a tűz irányíthatatlan és uralhatatlan, ellenállni hiábavaló, és az uralni akarás csak még jobban felszítja. A lángok megfékezhetetlenül terjednek, minden irányban, főként arra, amerre ellenállásba ütköznek, felégetve mindazt, amit az ember ural és uralni akar, amit irányít, és amit irányítana.
Kiderül, hogy a tűz belülről terjed kifelé. Valahonnan a mellkas tájékáról indul, és szétterjed az egész testben, lángba borul a fej, a végtagok, a bőr, aztán a ruhák, a cipő, a fekhely. A tűz a fekhelyről átterjed a padlóra, és tovább, az alapzatra, ami a falakat és egész csarnokot tartja. Minden lángban áll. A padló egyszer csak beszakad. Ami az emberből megmaradt, zuhanni kezd. Nem segít támasz, sem fohász, sem végső, tartalékolt erő, nincs kapaszkodó, nincs irány, nincs esély.
A zuhanást senki nem éli túl. Nem tudni, mennyi idő telik el. A meghalt egy tenger partján tér magához, ruhátlanul, a rémület elmúlt. A napfényben, sziporkázó, pompázatos vidék tárul fel, egy soha nem látott, mégis otthonos táj. Minden eleven, békés. A parton mások is vannak, sütkéreznek, fürödnek, meztelenek és önfeledtek, nem éreznek szégyent, nem félnek.
Kissé távolabb, a víztől néhány lépésnyire, egy embermagasságú cölöpökre épült, lapos emelvény áll, olyan, mint egy üres, díszletek nélküli színpad. Az emelvényen emberek járkálnak, tesznek-vesznek, némelyikük arca ismerős. A feléledt odamegy az emelvényhez, és a széléről integet a fentieknek, de hiába, a színpadon levők nem látják. Hiába szólítja őket, és kiabál feléjük, nem hallják. Az emelvényre oldalról nem lehet feljutni, csak alulról. Valahol az emelvény alatt egy megszenesedett kupac található, fölötte egy fekhelynyi nyílás, a szélei égettek. A magához tért rááll a kupacra, és felmászik a nyíláson keresztül. Egy hatalmas csarnokban találja magát. A csarnokon belülről nem látni kifelé, a falak átláthatatlanok, nem látszik a part, a tenger, a nap. Fény csak a mennyezetről jut be, egy égre nyíló ablakon át. Néhányan köréje gyűlnek, kíváncsian, furcsállva, páran élcelődnek azon, hogy mindene kilátszik. A visszatért mesél a kijutásról, a tűzről, a sziporkázó tájról, a partról, ami a padló alatt, egy embernyi távolságra húzódik. Amikor a kijáratról kérdezik, a nyílásra mutat, de ők csak az ép padlót látják, érintetlenül, és ha a nyílás helyére állnak, nem zuhannak le, akkor sem, ha ugrálnak rajta. Ekkor a legtöbben legyintenek, és továbbállnak, vannak, akiket felbőszít az, amit hallanak, és a kinti világot, a tüzet kitalációnak mondják, egyesek ellenkeznek és vitatkoznak, mások elbizonytalanodnak, kérdeznek.
A tűz nem gyújtható meg, és a fényét sem tartósítani, sem adagolni nem lehet. Az építmények és építőanyagok tanulmányozása célravezető lehet, a falréseken átfújhat a kinti szél. A kijutni akarónak a dagály is segíthet, olyankor a tengervíz az emelvény aljáig ér, vagy feljebb is akár.