A formákat meghaladva, elérni a megnyilvánulatlant: ez a legnagyobb kegy.
Az ürességben megállva, élvezni a létezés áramlását: ez a legnagyobb gyönyörűség.
A sorsot elbontva, felfedni a rejtetlent: ez a leginkább érdemes. Nincs meghaladó, sem meghaladás, nincs elbontó, sem elbontás, nincs felfedő, sem felfedés, senkié az érdem. Az ember és a megnyilvánulatlan egy.
֍
A látszat sodrása a létesülés csillámlásán kifelé visz, az igazság-út a vanság áramlásán visszafelé vezet. A vanság örök. Ezért helytálló azt mondani, hogy az igazságról tanulás visszaemlékezés. A visszajutás ára: minden megszerezhető és megtartható elvesztése.
A létező honnan ered? A dolgok a létezésüket miből merítik? Ez a firtatás kulcs a visszatéréshez.
Minden út az áldottságból indul. A kegyelem: visszaérni onnan, ahol lehetetlen lenni. Ezért jó tanács ez: „Gyere vissza onnan, ahol nem lehetsz.”
֍
Az ellensúlyozás kiegyensúlyozottságot hoz, de az egyensúly nem a súlyok egyenlőségéből áll elő, hanem abból, hogy nincs, amit kiegyensúlyozni lehet. Az egyensúly másik szóval: súlynélküliség.
Elkülönülés híján nincs különvalóság, különvalóság híján nincs nehézségi erő, így nincs sem súly, amit ellensúlyozni lehet. Mi a nyugalom fő ismérve? Az elmenélküli csend. Elmenélküli csend: békés szív.
֍
A valóság képe a valóságot eltakarja. És így is: a valóságot semmi el nem takarhatja.
Mi a valóság? Aki a nem-megjelenőt megtalálja, megtudja. És így is: a nem-megjelenő elveszhetetlen.
֍
A létre nem illik rá sem az, hogy ’van’, sem az, hogy ’nincs’, mégis minden általa van. A lét nem ’ilyen’ és nem ’olyan’, mégis minden az ő révén ilyen vagy olyan.
A vanság jegyei a lét nyomai. A vanság örök, teljes, végtelen: hídként szolgál a látszatból a valóságba. A híd innen oda átnyúlik, a hídon átjutás onnan idejutás. Nincsen túlpart, nincs híd.
֍
Örökké elnyomhatatlan a világosság. Ezért sorvasztó a fény elfojtása. Jókor nyit utat a kegynek a beérést időzítő. A kegy az észt veszni hagyja, a szívet megnyitja. A nyílt szív gyümölcse a jóság.
Senki és semmi nincs a fénytől külön. A világosságnak nincs képe, és nem áll meg előtte semmilyen kép. Az ember fény, és minden általa fénylik.
֍
„Menj túl a formán”: nincs ennél többet mutató iránymutatás. Minden formán túlra jutás: ez a feleszmélés. A feleszmélés egyben elindulás, az elindulás egyben megérkezés, a megérkezés pedig: maradás.
֍
Mi az igazság? Aki nem keresi, elfedi, aki keresi, nem találja, aki megtalálja, elűzi. A tudhatatlan nem-tudója az igazság bizalmasa.
֍
Ki az ember legnagyobb ellensége? Az elméje. Ki az ember legjobb barátja? Az elméje. Mitől ő a legjobb barát? Attól, hogy félreállítja magát.
֍
Csak a formát látni, álom. Ha megbicsaklik a történet: ez az álmot megzavarhatja. Ha ellehetetlenül a történet: ez az ébredést elindíthatja. A kiút befelé visz, vissza, minden létező forrásába. Megtalálva minden kereshetőt és elengedve minden megtalálhatót, mozdít a mozdulatlan. A forrásban nyílik a formanélküli kapuja. Forma és formanélküli: két szó arra, ami ugyanaz.
֍
Beletörődni a sorsba, szembeszállni vele: egyazon sodrás. A sorsnak ellenszegülést is, a sorselfogadást is a sors írja elő. Magasztalni, megvetni a sorsot: a sors igazgatja ugyancsak. Hogyan lehet a sorsot uralni? Sehogy. A sors az, ami a maga uralását megszabja: a sorsa urát a sors uralja. Csak az önfeladó sorsnélküli.
֍
Minden önértékelés: zavarosság. Helyes önértékelése nem annak van, aki olyannak látja magát, amilyennek mások látják, hanem annak, aki nem látja magát. Önazonos nem az, aki összhangban van az énképével, hanem az, akinek nincs énképe.
֍
Hol van a látott, ami nem a látvány? Hol van a dolog maga, ami nem az, ami látva van? Az értés az érteni vágyót az igazság kapujáig elvezetheti, de be nem lépteti. Amikor az értés kifullad, a kapu megmutatkozik. Amikor elmarad az, ami van, a kapu kinyílik.
A kapu a kinyíláskor szétfoszlik. Mi tárul fel? Az örökké rejtetlen. Emiatt fáj rejtőzni, emiatt öröm rejtetlenül élni. A rejtetlenség: nem őrizkedni semmitől és semmit nem őrizni, itt élvezni a túlit és túl élvezni az ittenit.
֍
Meghitt ez a táj, és nincs más vidék. Ismerős a soha nem hallott dallam, ismerős a soha nem ízlelt íz, és így, mindig először látva, és mindig először érintve a jól ismertet: ez az áldás, az eredendő. Minden hang egyedi és elkülönületlen, és mindent átjár az összhangban tartó. Nincs külön az ég és a föld, semmi nem választja szét az egyetlent.
A mennyek országa nincs közel, se távol. A mennyek országa itt van, sehol máshol. Világosságban áramlik minden, és mindenben áramlik a világossága annak, ami ugyanaz.